|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 21 találat | lapozás: 1-21 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Izsák József 1993. január 6.A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság elnöke, Oláh Tibor számolt be az elmúlt évi tevékenységükről. Tonk Sándor alelnökkel és Fülöp Géza főtitkárral arra törekedtek, hogy minél változatosabbak legyenek az estek. Az elmúlt évben többek között Izsák József Kortársunk Illyés Gyula címmel emlékezett. 1991-ben Benda Kálmán történész /Budapest/ a csángók múltját idézte fel. Havonta rangos rendezvényekkel jelentkeztek, kiemelkedő volt az októberi Sütő András-est. A helyi színészek, muzsikusok is közreműködnek az előadásokon. /Jászberényi Emese: KZST a mérlegen. Beszélgetés Oláh Tiborral. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 6./1993. szeptember 11.A bukaresti egyetemen működik a Hungarológia Tanszék. Közzétették témajavaslatukat a magyar irodalmi felvételi vizsgára. A felsorolásból hiányzik Berzsenyi Dániel. Kölcsey Ferenc, Illyés Gyula, Németh László és Tamási Áron. És történik mindez 1993-bna, amikor már nincs diktatúra. A Ceausescu-diktatúra idején tanulhatták az érettségiző diákok Németh Lászlót, Illyés Gyulát és Tamási Áront, egészen addig, amíg egy román professzor ki nem tiltatta a tankönyvekből Kós Károlyt és Illyés Gyulát. Ez a diszkriminatív témajavaslat precedensként szolgálhat a készülő új tankönyvek szerzői számára. Mindez veszélyeztetheti a nemzeti szellemű irodalmi nevelést. Izsák József irodalomtörténész megállapította, hogy ilyenféle törekvés már évek óta érvényesül a felső szintű irodalomoktatásban, mely bizonyos modern irodalomtörténeti vizsgálati módszerek ürügyén feltűnően hajlik az anacionális szellemű műelemzésre, sőt értékrendek felállítására. Izsák maga is élt a modern irodalomkutatás elemzési eredményeivel Illyés Gyuláról írott monográfiájában, ezek azonban nem jelenthetik a nemzeti tartalmak, értéke, eszmék nihilizálását. Kölcsey Ferenc, Illyés Gyula, Németh László olyan mértékben voltak nemzetiek, mint európaiak, nem voltak nacionalisták. /Izsák József: Ez lenne a hungarológia? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 11./1993. november 4.Okt. 6-án Maroshévízen megalakult a Kemény János Alapítvány, jelentette be Komán János alapítványi elnök. Céljaik között szerepel a névadó író munkásságának népszerűsítése, a szórványvidék tanulóinak támogatása, a hagyományápolás, a környék szórványmagyarsága számára iskola építése, a marosvécsi kastély visszaszerzése. Sokféle adóssággal tartozunk Kemény Jánosnak - figyelmeztetett Izsák József irodalomtörténész, az okt. 23-án megtartott maroshévízi Kemény János Általános Iskola névadó ünnepségén elhangzott előadásában. Elmondta, tenni kell azért, hogy a marosvécsi kastély ismét az erdélyi magyar művelődés tűzhelye legyen, hogy a kolozsvári színház, melyre annyit áldozott, az ő nevét viselje, hogy végre megjelenjen egy monográfia életművéről, hogy a marosvécsi kastély kertjében felállítsák Kemény János szobrát és azoknak az íróknak a szobrait, akik ott találkoztak. /Komán János, a Kemény János Alapítvány elnöke: Kemény János Alapítvány. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 4./1996. november 23.A 75 éves Izsák József irodalomtörténészt köszöntötte Kovács Ferenc. Kolozsváron a Toldalagi-Korda házban működött a Magyar Irodalomtörténeti Intézet 1947-ben, ahol Izsák József, György Lajos akadémikus-professzor tanársegéde dolgozatot olvasott fel Nemzethalál-félelem a régi magyar irodalomban címmel. A tanév végére a kommunisták magukhoz ragadták a hatalmat, ennek eredményeképpen György Lajos professzort eltávolították, felmondtak Benedek Marcellnek, Gunda Bélának, László Gyulának és más kiváló professzoroknak. "Kistudású, de nagy falánkságú aktivisták kerültek a helyükbe. Ez volt az első lépés a Bolyai Egyetem elzüllesztésére, majd feladására." Izsák Józsefnek is mennie kellett. - Izsák József a kortárs magyar irodalommal kezdett foglalkozni. Asztalos Istvánról jelent meg monográfiája. Legnagyobb érdeme Tamási Áron műveinek és szellemének visszahozása az erdélyi köztudatba, Tamási Áronról is készített monográfiát. 1982-ben látott napvilágot Illyés Gyula költői világképe című monográfiája. 1990-ben ő szervezte meg György Lajos születése századik évfordulójának megünneplését. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 23./ Izsák József / sz. Sepsiszentgyörgy, 1921. aug. 1./ Marosvásárhelyen a Pedagógiai Főiskola tanára volt 1960-tól 1980-ig, a tanszék megszűnéséig.2000. március 28.Lőrincz Józsefnek, a Tamási Áron Gimnázium /Székelyudvarhely/ tanárának számos tévhitet sikerül cáfolnia kutatásai alapján, ezt mutatja frissen megjelent könyve (Tamási Áron hazatérése, Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely). Tamási Áron udvarhelyi diákéveit illetően a Szűzmáriás királyfi c. munkáját vették alapul, amelynek hősét kizárták a gimnáziumból, hazakerült falura. Lőrincz József munkájában cáfolta ezt, valójában Tamási Áron jól érezte magát az székelyudvarhelyi gimnáziumban, itt jegyezte el magát az irodalommal. Tandíjmentességet kapott, és a Király Lajos-féle alapítvány pénzjutalomban részesítette mint olyan diákot, "aki magyarosan ír és jó magyar dolgozatokat készített". A megjelent monográfiák szerint rosszul érezte magát az író Udvarhelyen, Izsák József 1969-ben megjelent könyvében ezt állította, Z. Szalay Sándor újabb monográfiája (Hit a harcban, remény a bajban, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1991) is azt tartalmazta, hogy az iskola lehetetlenné tette a Farkaslakáról jött diák irodalmi képességeinek érvényesülését. /P. Buzogány Árpád: Lőrincz József eloszlatja a Tamásiról kialakult tévhiteket. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), márc. 28./2001. április 4.A torontói Sigma Publishing Könyvkiadónál 2000-ben napvilágot látott Izsák József: Tamási Áron monográfiája, amely a harminc évvel ezelőtti hazai megjelenés után ezúttal második, bővített kiadásban látott napvilágot. /Tamási-monográfia Kanadából. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 4./2001. augusztus 4.A nyolcvanéves Izsák Józsefet köszöntötte a Népújság irodalmi melléklete, a Múzsák. Bölöni Farkas Sándor, a történetíró. Asztalos István, Tamási Áron, Bartalis János, Kacsó Sándor, Kiss Jenő, Molter Károly, Szabédi László. Erdélyi írók. Nemzethalál-félelem a régi magyar költészetben. Magyar irodalom a XX. században. Illyés Gyula költői világképe. Modernség és magyarság. Magyarságunk korszerűsége. Ezek foglalkoztatták pályáján Izsák József irodalomtörténészt. /B. D. "Az nem lehet..." = Népújság (Marosvásárhely), aug. 4./2001. november 3.Izsák József Tamási Áron-monográfiája 1969-ben jelent meg. A szerző többször is említette: a könyv nem teljes, a cenzúra miatt, ezért a könyv megjelenése után főiskolai előadásain, szemináriumain, "pótolgatta", ami kényszerűen kimaradt. Végre napvilágot látott két éve a teljes, sőt kiegészített szövegű értekezés, de csak az óceánon túl, a Sigma Kiadónál Torontóban. Ez az új kiadás nem fog eljutni hazai olvasóihoz, a szerző is nehezen jutott hozzá egy példányhoz. /Nagy Miklós Kund: Egy feltámadt könyv a novella költőjéről. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 3./2001. december 4.Tőkés László püspök büntetése /az RMDSZ Szövetségi Képviselői Tanácsa elmarasztaló határozata/ ellen tiltakoznak Maros megyei értelmiségiek abban az állásfoglalásban, amelyet a MÚRE Hírcsere szolgálata révén hoztak dec. 3-án nyilvánosságra az interneten. 72 Maros megyei lelkész, pedagógus, orvos és politikus egyúttal az SZKT megújulását is követeli, az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának jelenlegi összetételét nem tartja legitimnek. "Közösséget vállalva Székelyudvarhely és Szatmárnémeti hasonló nyilatkozatot megfogalmazó magyar polgáraival, arra kérünk fel minden erdélyi magyart, lépjenek fel Tőkés László védelmében!"- olvasható a nov. 14-én kelt Állásfoglalásban. Az aláírók között van Fülöp G. Dénes lelkész, Kerekes Károly parlamenti képviselő, Vekov Károly parlamenti képviselő, Izsák József, Fodor Imre, Csíky Csaba, dr. Pokorny László, Fekete Zsolt tanár, volt Hunyad megyei képviselő, Kincses Elemér, Kilyén Ilka, Kárp György, dr. Kincses Ajtay Mária egyetemi tanár, Donáth Árpád főtanfelügyelő-helyettes, dr. Dudutz Gyöngyi egyetemi tanár, dr. Csép Katalin egyetemi tanársegéd, Tőkés Béla egyetemi tanár, Brassai Zoltán egyetemi tanár, P. Bakó Pál, a marosvásárhelyi ferences közösség házfőnöke, gr. Bethlen Anikó, Feszt György nyug. egyetemi tanár, Ábrám Noémi, az Erdélyi Magyar Nőszervezetek Szövetségének elnöke, dr. Ábrám Zoltán előadótanár, az EMKE Maros megyei elnöke, Mészáros József és Márton Zoltán, a Teleki Oktatási Központ igazgatója. /Tőkés László püspök büntetése ellen tiltakoznak Maros megyei értelmiségiek. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 4./ Frunda György, a Szövetségi Képviselők Tanácsa elnöke és az RMDSZ Maros megyei szervezetének Operatív Tanácsa nyilatkozatban reagált a tiltakozásra. "Veszélyesnek tartjuk azt, hogy az aláírók mondvacsinált vádak alapján megkérdőjelezik a Szövetségi Képviselők Tanácsának legitimitását." Idézték az SZKT szept. 29-i ülésén elhangzott, a Szövetségi Etikai és Fegyelmi Bizottság által készített határozatot: "megrovásban részesíti Tőkés Lászlót, az RMDSZ tiszteletbeli elnökét, amiért a 2000. évi általános választások alkalmával a saját maga és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Igazgatótanácsa nevében tett nyilatkozataiban hevesen támadta az RMDSZ-t és Seres Dénes urat, Szilágy megye szenátorjelöltjét, rombolva ezáltal a szövetség tekintélyét és zavart kelt megnyilatkozásaival a választópolgárok körében." Az RMDSZ-ben nem széthúzásra, hanem összefogásra, együttműködésre van szükség. /Frunda György, a Szövetségi Képviselők Tanácsa elnöke, az RMDSZ Maros megyei szervezetének Operatív Tanácsa: Nyilatkozat. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 4./2003. január 4.Az Illyés-centenárium irodalma minden bizonnyal igen gazdag, fölleltározásához kell még egy kis idő. Illyés Gyula jelenleg valamiért "nem aktuális". A Marosvásárhelyen élő 81 éves Izsák József professzor egy életen át tanulmányozta és elemezte az illyési életművet. Munkája a nyolcvanas években jelent meg: Illyés Gyula költői világképe (1920-1950), Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1982; Illyés Gyula költői világképe (1950-1983), Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1986. Izsák József reménykedett abban, hogy megérheti a teljes, a cenzúrázatlan mű kiadását is. Napvilágot láthatott teljes munkája /Illyés Gyula. Második, átdolgozott kiadás, Püski, Budapest, 2002/. /Bölöni Domokos: Jelen időben élt, és jövő időben gondolkodott. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 4./2005. március 18.A Krónika napilapban Salamon Márton László összefoglalta a Földes-üggyel kapcsolatban az A Hét hetilapban közölteket /Parázs vitát gerjesztett az erdélyi magyar közéletben a Földes László-ügy/, emellett Stefano Bottoni reagált A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy című tanulmánya nyomán kibontakozott vitára. /A Krónikának ez a száma nem jelent meg az interneten/ Az eddigiekhez képest új megvilágítás ad a vitának egy kortársnak és a vita szemtanújának, a tavaly elhunyt Izsák József irodalomtörténésznek a vallomása, melyet 1985-ben írt. a/ Földes László polgári származású kritikus és esszéíró már diákkorában hangadója volt a kommunista ifjúsági mozgalomnak. Hűséggel szolgálta korát így került Gaál Gábor bukása után az Utunk irodalmi hetilap főszerkesztői tisztébe. Hajszálra sem tért el a hatalom, a diktatúra előírásaitól. Jócskán túlteljesítette az elvárásokat, karrierizmusában osztozott nemzedéktársaival – mindent a hatalomban való részvételért – ez volt az ő jelszava is. Ebbeli mohósága idézte elő meghurcoltatását. Az ügy körül sok a legenda meg a torzítás. Izsák József felidézte a történteket. 1958-ban a Román Munkáspárt határozatban elítélte a revizionizmust, célozva az 1956-os magyarországi eseményekre. Földes László az Utunkban sietett támogatni a határozatot, példákkal bizonyítva, hogy a revizionizmus a romániai magyar irodalomban is felütötte a fejét. A támadás az Igaz Szó folyóirat és főszerkesztője, Hajdu Győző ellen irányult. Mindketten kiszolgálták a hatalmat, csak más iskolát jártak végig. Hajdu Győző a református kollégiumból indult hagyománynak tekintette a népi mozgalmat. Nem szerették egymást. Hajdu Földest kozmopolitának tekintette, Földes Hajdut narodnyiknak, népinek, aki a magyar nemzeti hagyományokat többre tartja a szocialista realizmusnál. Földes Utunkban közölt cikksorozatára válaszként Hajdu Győző egy leleplező beadványt készített a Román Munkáspárt Központi Bizottsága részére, ebben leírta, hogy a Földes László Rákosi Mátyás menesztése után előtte és Sütő András előtt kijelentette, hogy Gheorghe Gheorghiu-Dejt is el kell mozdítani a párt éléről, mert ő is kiszolgálta a személyi kultuszt. Beadványát aláíratta Sütő Andrással is. Hajdu Győző behívatta Izsák Józsefet és elolvastatta vele beadványát, véleményét kérve. A szobában ott ült némán Sütő András is. Izsák József megpróbálta lebeszélni Hajdu Győzőt a beadvány elküldéséről, de hiába, nem hallgatott rá. A beadványt Kovács György író, központi bizottsági tag juttatta el az illetékesekhez. Ezután Kolozsváron pártgyűlést hívtak össze, ahol Földest leleplezték és kizárták a pártból. Marosvásárhelyen is összehívtak egy Földest leleplező gyűlést. A gyűlésen Hajdu Győző közölte, itt is van egy Földes-bérenc, mégpedig Izsák József. Izsák az ülésen nem válaszolt a vádaskodásra. Földes Lászlóval nagy tragédia nem történt, megmaradt főiskolai állásában, rövid ideig nem közölhetett. Utolérte a karrieristák végzete. Rehabilitálása után próbáltak mártírkoszorút vonni a feje köré. Valójában nem mártírja volt ő a hatalomnak, hanem pallosa. Nemsokára, Gheorghe Gheorghiu-Dej halála előtt újból közölhetett, visszavették a pártba, a bukaresti A Hét főszerkesztő-helyettese lett. A Földes-ügy minden ódiuma Kovács Györgyre hullott, valósággal kiközösítették az irodalomból. Izsák többször kérte őt, írja meg az utókor számára a történteket. Kovács György Izsák Józsefnek Sütő András szerepéről elmondta, hogy Sütő András 1956 őszén megtagadta a magyar forradalmat „ellenforradalomként” elítélni, több írótársával együtt. Végül bizonyos szervek nyomására aláírta, de ezt az ellenállást a felettes szervek nem bocsátották meg. Kolozsváron 1956-ban Földes László is „ingadozott”. Példát kellett statuálni, állította Kovács György, egy írót fel kellett áldozni. Ki legyen az? Sütő vagy Földes? 1958-ban úgy döntöttek, hogy Sütő a nagyobb író, őt kell menteni, és felvonultatják éppen Földes ellen. – Végülis Földest nem érte végzetes csapás. /Izsák József: Földes László meghurcolásának történetéhez. = Krónika (Kolozsvár), márc. 18./ b/ Stefano Bottoni a Krónika napilap kérésére reflektált A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László ügy című tanulmánya nyomán kibontakozott vitára. A Földes-ügy szereplői mindannyian magyarok voltak, az akkori baloldal, a hatalmon levő értelmiség legismertebb alakjai. Bottoni a hozzászólások többségéből azt érzi, hogy az ügy résztvevőit még mindig összetartja egy képzeletbeli kötelék. Mai ködösítésre készteti őket. Bottoni döbbenettel olvasta, hogy Kántor Lajos, a Korunk főszerkesztője hozzászólását azzal zárta, „a múlt sokkal bonyolultabb, mint azt Sipos Géza véli” /A megszakított csendről, A Hét, márc. 3./ Bottoni megállapította, hogy K. Lengyel Zsolt, Bárdi Nándor és Vincze Gábor alapkutatásai nem épültek be az erdélyi értelmiség önismeretébe. A közelmúlt feltárásában Romániában óriási változások indultak el az utóbbi 8-10 évben. Van azonban egy terület, ahova a román történészek nemigen hatoltak be: az erdélyi magyar társadalom működési zónájába. Nem írtak arról, „hogy kik juttatták börtönbe magyar szekustiszteknek tett jelentéseikkel a Bolyai Tudományegyetem diákjait, tanárait 1956 után, vagy arról, miként hálózta be az állambiztonság szívélyes magyar emberekkel/ügynökökkel a magyar kulturális intézményeket.” /Stefano Bottoni: Akarják-e tudni? = Krónika (Kolozsvár), márc. 18./ c/ Salamon Márton László összefoglalta a Földes-üggyel kapcsolatos vitát. Stefano Bottoni Olaszországban élő történész a magyarországi Korall társadalomtörténeti folyóirat 2004 decemberi számában közölte A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy című tanulmányát. Ennek akkor nem volt nagyobb visszhangja. Salamon Márton László összegzése kiegészíthető azzal, hogy az A Hét (Marosvásárhely) hetilap 2005. február 17-i száma újraközölte Bottoni tanulmányát azután indult meg a vita. A vitacikkek eddig az A Hét hasábjain láttak napvilágot, most adott hírt a vitáról a Krónika. Salamon Márton László szerint a vita két romániai magyar szereplőt hoz kínos helyzetbe, Gálfalvi Zsoltot, a Román Televízió igazgatótanácsának RMDSZ-es tagját, a Magyar Pen Klub elnökét és Sütő András írót. Sütő András „légből kapott és gyalázatosságában bíróságért kiáltó” állításnak nevezte Traumát oldó emlék címmel megjelent írásában Stefano Bottoni azon állítását, miszerint „Ahhoz azonban, hogy Hajdu elindíthassa Földes elleni támadást, folyamatosan információra volt szüksége Kolozsvárról. Ezt biztosította Sütő”. Sütő András a feljelentő levelek kapcsán azzal védekezett, hogy Hajdu csak véleményeket kért az Igaz Szó Földes által elmarasztalt szerkesztőiről. Gálfavi Zsolt ugyanebben a számban csapdahelyzetekre hivatkozott. /Salamon Márton László: Parázs vitát gerjesztett az erdélyi magyar közéletben a Földes László-ügy. „Tündérország sötét oldala” = Krónika (Kolozsvár), márc. 18./2005. november 1.Mindenki hiányzik valakinek. Végső búcsút kellett venni többektől, köztük van Fülöp G. Dénes, a felejthetetlen marosvásárhelyi vártemplomi lelkipásztor, Kövesdi Kiss Ferenc, a Mezőség szórvány-magyarjainak fáradhatatlan istápolója, Illyés Kinga előadóművész, Izsák József irodalomtörténész, Ferenczy István, az erdélyi magyar színjátszás kiemelkedő alakja, Szabó György Pál, a mindenes EMKE-elnök és pedagógus, Imreh Ernő jogász, Sipos Lajos, Vásárhely házainak, hajdani nagyjainak szenvedélyes ismertetője, Ágoston Albert, a kollégium ügyét védelmező öregdiák... néhány név a hiányzók hosszú névsorából. Folytatni lehet a korábban eltávozottakkal, akik a kultúra különböző ágazataiban nagy betűkkel írták be nevüket Marosvásárhely újkori történelmének könyvébe: Molter Károly, Tompa Miklós, Kovács György, Bözödi György, Gagyi László, Csorba András, Erdős Irma, Gyarmaty István, Kabós Éva, Székely János, Tóth István, Oláh Tibor. /Nagy Pál: Akik hiányoznak. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 1./2007. január 6.Jancsó Elemér szerkesztette az Erdélyi Ritkaságok könyvsorozatot, hogy egyrészt megmentse a feledéstől az Erdély múltjára vonatkozó ismeretlen vagy alig ismert kéziratokat, másrészt hogy a nagyközönség elé példaként állítsa az erdélyi művelődés egykori munkásainak erőfeszítéseit. A sorozatban 13 mű látott napvilágot. 18 kötetben olyan művek láttak nyomdafestéket, mint Az erdélyi magyar színészet hőskora, Kibédi Péterfi Károly Esztétikája, Ruzitska György emlékezései, Bod Péter önéletírása, Román élet (Oroszhegyi Józsa), Székelyudvarhely legrégibb leírása, Udvarhely megye leírása, Székelyhoni utazás a két Homoród mellett (Jánosfalvi Sándor), Hermányi Dienes József Nagyenyedi Demokritusa, Bölöni Farkas Sándor Nyugat-európai utazása és Naplótöredékei (Az új Erdély hajnalán), Wesselényi Szózata a magyar és szláv nemzetiség ügyében, Kazinczy Ferenc Erdélyi levelei, Kolozsvár leírása 1734-ből (Füzéri György). A kötetek hatékonyságát emelte a bevezető tanulmány és a szakszerű jegyzetapparátus. Az utolsó kötetek fülszövege szerint 1944-ben további öt mű volt előkészületben, Bölöni Farkas angliai útinaplója, Bolyai János Appendixe, Fogarasi Sámuel naplója és Bisztray Károly visszaemlékezései két-két kötetben. A marosvásárhelyi Mentor Kiadó újraindította az Erdélyi Ritkaságok sorozatot. Húsz kötetre tervezi, az utolsó 2010-ben jelenne meg. Az új sorozat első darabja Bölöni Farkas Sándor Erdély történetei című munkája. A kézirat másolatát és a beköttetett kefelevonatot Izsák József otthonában őrizte, politikai indíttatású meghurcolása idején is, amikor a házkutatás veszélye naponta fenyegette. 1989 után ismét foglalkoztatta a kiadás gondolata, végül a feladat, 2004-ben bekövetkezett halála után, a családjára öröklődött. Bölöni Farkas Sándorban /Bölön, 1795. dec. 14. – Kolozsvár, 1842. febr. 3./ Jancsó Elemér „a gondolat és eszmék emberét” látta. Bölöni Farkas Sándor az önálló Erdély történetét szándékozott papírra vetni, de csak az 1566-os esztendőig jutott el. Nem adathalmaz és nem forrásérték, hanem egy nagyon szubjektív történetszemléletet valló reformer munkája. /Bölöni Domokos: Erdély történetei. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 6./2007. február 10.Rég nem látott érdeklődés mellett zajlott február 8-án a kettős könyvbemutató Marosvásárhelyen, a Bernády Házban. Bölöni Farkas Sándor és Nagy Pál köteteit a Mentor Kiadó adta ki. Bölöni Farkas Sándornak, a legendás, XIX. század eleji amerikai útikönyv szerzőjének történetírói munkássága jórészt ismeretlen maradt. E hiányosságot próbálja pótolni az eleddig kiadatlan, Erdély történetei című munka, amely annak idején egy megszűnt sorozat tervezett részeként látta volna meg a napvilágot. Jancsó Elemér professzor szerkesztésében, a Minerva Kiadó gondozásában a két világháború között jelent meg az Erdélyi ritkaságok című sorozat. Tizenhárom mű látott napvilágot akkor, további öt volt előkészületben, amikor a diktatúra közbeszólt. A Mentor Kiadó most, több mint hatvan év után újra megjelenteti Jancsó Elemér sorozatát, e sorozat első darabja Bölöni Farkas Sándor könyve. A kötethez Izsák József írt előtanulmányt és jegyzetanyagot. Nagy Pál új kötetének címe Napló nélkül. Az irodalomkritikus utóbbi másfél évtizedben írt és különböző lapokban megjelent írásait szerkesztette kötetbe. /Nagy Botond: Napló nélküli erdélyi történetek. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 10./2007. március 8.Bőséges kínálattal érkeztek március 6-án Nagyenyedre a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó képviselői. Az Áprily-estek keretében a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban megrendezett könyvbemutatón Káli Király István, a Mentor igazgatója elmondta, történelmi sorozatuk az Erdély emlékezete. Néprajzi kiadványaik közül húsvét előtt Téglás István Dél-erdélyi hímes tojások c. műve időszerű. A szépirodalmat a Wass Albert-sorozat képviseli, újdonsága a Barackvirág és béke c. Wass Albert-breviárium. Az irodalmi esten a marosvásárhelyi Nagy Pál Napló nélkül c. művét maga a 83 éves szerző ismertette. Bölöni Farkas Sándor: Erdély történetei c. művének bemutatását szintén Nagy Pál vállalta, hiszen a könyv sorsa elhunyt barátja, Izsák József sorsához kötődik. A Bölöni Farkas-kézirat az unitárius püspökség levéltárából való elkobzása után mintegy 20%-ban megsemmisült. Koncz József: A Marosvásárhelyi Evang. Reform. Kollégium története 1557–1895 között c. kötete Enyedhez is kapcsolódik, hiszen Koncz József az itteni kollégium diákja volt. Sebestyén S. Mihály megírta a marosvásárhelyi kollégium 1895–1944 közötti történetét. Derűt csempészett az előadásba Spielmann Mihály és Spielmann András: Túlélő készlet – kelet-európai vicceket (1917–1989) tartalmazó kötete. A Mentor Kiadó másik bemutatott vaskos kötete pedagógiatörténeti kiadvány: Az erdélyi tanító- és óvóképzés történetéből, Szabó K. Attila szerkesztésében. /Takács Ildikó: Könyvcsemegék Nagyenyeden. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 8./2007. július 21.Magyarország 1944 őszén, ‘45 tavaszán történelmének egyik legnehezebb szakaszát élte meg. A nyilas uralom idején a magyarság kiválóságait internálták a sopronkőhidai börtönbe. Az ország legnépszerűbb férfi színészétől, Jávor Páltól öt magyarországi miniszterelnökig a nemzet színe-javát. 1945 elején az egyik internált magyar katonatiszt, Révay Kálmán huszár százados lerajzolta fogolytársait. Az egyik arckép alá a lerajzolt személy a következőt írta: ,,Ha beledöglik is, kibírja! Veress Lajos Veress Lajos” Ez a mondás felbukkan a vezérezredes nagybácsi unokaöccse, az író, irodalomtörténész, drámaíró Veress Dániel esetében is. Veress Dániel a Bolyai Tudományegyetem hallgatója volt, azonban 1951-ben eltávolították az egyetemről. A Sepsiszentgyörgyre hazatérő egyetemista Veress Dániel felkereste dr. Izsák József magyartanárt, aki később Illyés Gyuláról, Asztalos Istvánról írt monográfiát, s a tanár úr a következőket mondta: ,,Ne búsulj, Danikám, én kidolgozok neked egy hároméves olvasási programot, s ha te ezt végigolvasod, tízszer annyit fogsz tudni, mint akik most marxista módon értelmezve az irodalomtörténetet hallgatják az egyetemen. ” Így is lett. Később elnyerte az egyetemi diplomát. Megpróbálták Veress Dánielt a társadalmi élet széléről is kiszorítani, tizenöt esztendei küzdelmet vívott, de utána már ő vette számba az alkotókat. Az 1968-ban a Mikesről írt Négy tél, ‘70-ben a Báthori Zsigmond korát megjelenítő Véres farsang, egy évre rá a Grafenbergi éjszakák, öt évre rá az Örvényben, ‘82-ben az ünneprontók s 1991-ben A megtévesztett jelzi drámaírói munkásságának gazdagságát. Eközben szöveggyűjteményekkel szolgálta az erdélyi magyar öntudat megtartását A bölcsészet parancsai, A magyar elbeszélő költészet remekei és az Emlékezetül hagyott írások című köteteiben. Legkedvesebb témája Mikes Kelemen munkásságának feltárása volt. Az első a Négy tél című Mikes-dráma volt, majd 1972-ben a Rodostói csillagnéző, 1976-ban a Mikes és a szülőföld című kötet. Budapesten 1978-ban jelent meg az Így élt Mikes Kelemen című életrajzi regény és a Törökországi levelek 1974-ben. Utána 1988-ban Mikes Kelemen: Törökországi levelek és a kevésbé ismert Mikes-mű, a Mulatságos napok. A Sepsiszentgyörgy szülötteit ábrázoló szoborgalériában ott lesz Veress Dániel mellszobra is. /Kónya Ádám: Mélyen tisztelt emlékező közösség! = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 21./ Emlékeztető: Dr. Izsák József (Sepsiszentgyörgy, 1921. aug. 1. - Marosvásárhely, 2004. jún. 23.) irodalomkritikus, irodalomtörténész, a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola magyar tanszékének tanszékvezető tanára volt 1980-ig, a főiskola megszüntetéséig.2008. április 12.Negyedszázada, hunyt el Illyés Gyula Kossuth-díjas költő, író /Felsőrácegrespuszta, 1902. nov. 2. – Budapest, 1983. ápr. 15./, a kisebbségbe jutott magyarság iránti érdeklődése élete hatvanas-hetvenes éveiben vált intenzívebbé. 1945 szeptemberében a magyar kormányküldöttség tagjaként utazott Romániába. Látnia kell, írta, hogy „a nyert ügy, a győzelem mámorában fellángoló román nemzetiesség át–átcsap a nemzeti türelmetlenségbe. Naponta érkeznek a hírek erőszakoskodásról, van köztük véres is, van halálos is. (…) A magyarság lelkiállapota kettős. Ha azt mondod: új társadalom – csupa buzgás, remény. De ha külön magyar sorsára tapintasz: tétovázás, megriadás, sőt szűkölés. És teljes magára hagyottság. ” Kolozsváron, baráti társaságban a költő a magyarországi politikai helyzetről, a forradalmi, a nemzet fogalmával azonosuló új magyarságról beszélt. Bányai László idegesen, indulatosan közbeszólt: „a magyar nép, ellentétben például a románnal, gyökeréig magába vette a hitlerizmust (…) nyilas volt az utolsó kisbíró, az utolsó baka is. (…) Megdöbbenve nézek rá. A magyarság ilyen legyalázását még sohasem hallottam. ” – idézte fel a beszélgetést Illyés Gyula Erdélyi út címen. Illyés a nemzetközi közvélemény elé tárta az erdélyi magyarság helyzetét a párizsi l’Expres hasábjain, a lap 1964. január 9-i számában: „A legmélyebb társadalmi változások is messze vannak attól, hogy megoldjanak minden problémát. Romániában van egy provincia, Erdély, amely évszázadokon át a magyar civilizáció és irodalom valódi szülőföldje volt. Ebben a provinciában nemrég zárták be az egyetlen magyar egyetemet, ami egy több mint kétmillió lélekből álló kisebbségnek volt szánva. A magyar írók és az egész magyar értelmiség helyzete nagyon kényelmetlen. ” Naplójegyzetei tanúskodtak arról, hogy szinte hetente érkezett vendég Erdélyből, a Felvidékről, a Vajdaságból, így első kézből kapott hírt minden, a kisebbségeket ért atrocitásról – iskolabezárásról, hatósági visszaélésekről, hátrányos törvényi rendelkezésekről. Ezért írta: „…a nacionalizmus maga az agresszivitás, viszont akinek meg van kötve a keze, az már helyzeténél fogva sem lehet agresszív, feddő leckét tehát nem ő érdemel, hanem a megkötője. ” (Szakvizsgán – nacionalizmusból) A nemzeti kisebbség elleni „többségi” fellépésre, agresszivitásra Illyés Gyula Tiszták című drámája nyújtott példázatot. „A darab egy elpusztult népről szól, de még élő, küszködő népeknek, közösségeknek. S így személy szerint nekünk is. (…) Fölösleges tán hozzátennem, hányszor átsuhant írás közben gondolataim közt a magyar anyanyelvűek közösségének sok ügye-gondja is. ” /Írta a vígszínházi előadás műsorfüzetébe/ Illyés Gyulát a kérdések felvetése miatt a hatalom elmarasztalta, írásait betiltották, cenzúrázták. Megjelent nagyhatású esszéje: Válasz Herdernek és Adynak /Magyar Nemzet 1977 karácsonyi és 1978. január 1-jei számában/, ebben írta: „A nemzeti kisebbségek jogait semmiféle nemzetközi megállapodás nem védi. A békeszerződések ezeket, mint maguktól értetődőket, az egyéni jogok közé iktatták. Az országok, melyeknek bármily tömegű diaszpóráik vannak, csak egyéni magatartásukkal fejezik ki azt, miként vélekednek a legelemibb – legemberibb – jogok helyes vagy helytelen alkalmazásáról. ” Erre bukaresti Luceafarul című lapban megjelent egy gyalázkodó írás. Budapesten a pártvezetés, az MSZMP KB 1978. május 25-én foglalkozott a kirobbant „konfliktussal”. Megfosztották a költőt a válaszadás lehetőségétől. A Fegyelmezetten című írása csak tíz évvel később jelenhetett meg a Magyar Nemzet hasábjain. Illyés Szellem és erőszak /1978/ című kinyomtatott kötetének terjesztését Magyarországon betiltották. Romániában minden művét „zár alá helyezték”, könyvtárakból, könyvüzletekből kivonták, nevét kiejteni sem volt szabad. Az Illyés Gyula életművét testes monográfiában elemző Izsák József méltán nevezte őt virrasztónak és őrizőnek. Kós Károly egy 1975-ben írott levelében – mondhatnánk – minden elszakított magyar nevében fejezte ki elismerését: „Illyés Gyulát nem csak mint a mai legnagyobb generális magyar íróművészt, de mint az egykori hazából kiszakadt magyarságot számon tartó és sorsát szívén viselő bátor védelmezőjét is mindenek felett tisztelem, becsülöm és szeretem. ” /Máriás József: Huszonöt éve hunyt el Illyés Gyula. „Virrasztónak és őrizőnek szemeltetett ki”. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 12./2011. augusztus 13.Az írók unalmas emberekSzületésnapi beszélgetés Bölöni Domokossal Bölöni Domokos (Dányán, 1946. augusztus 11.) romániai magyar író, a marosvásárhelyi Népujság művelődési rovatának szerkesztője. Maros megyében (volt Kis-Küküllő vármegye), a közigazgatásilag Bonyha községhez tartozó Dányán nevű faluban született. Dicsőszentmártonban járt középiskolába. 1973-ban román-magyar szakos oklevelet szerzett a marosvásárhelyi Tanárképző Főiskolán, majd 17 éven át a sóvidéki fazekasfaluban, Korondon tanított. Volt községi könyvtáros, iskolaigazgató, irodalmi kör szervezője stb. Nős, három gyermek édesapja és három unoka nagyapja. Első írása 1974-ben jelent meg a kolozsvári Utunk című irodalmi hetilapban. Kisprózái a bukaresti Ifjúmunkás és Előre, a marosvásárhelyi Új Élet és Igaz Szó, a csíkszeredai Hargita, valamint a Brassói Lapok című kiadványokban jelentek meg. Első kötete a bukaresti Kriterion Kiadó Forrás-sorozatában látott napvilágot Hullámok boldogsága címmel 1980-ban, Bajor Andor és Szilágyi István ajánlásával. 1985-ben Hét vége című novellájával elnyerte az Igaz Szó szépirodalmi folyóirat novellapályázatának első díját. (A történet eredeti címével – Parasztnovella – szerepel a szerző egyik kötetében.) 1986-ban szintén Bukarestben adták ki újabb novelláskötetét, A szárnyas embert. 1990 tavaszán visszatért Marosvásárhelyre; a Népujság című napilap munkatársa, a művelődési rovat szerkesztője. 1993-ban két írása elnyerte a Magyarok a Magyarokért Alapítvány pályázatának első díját próza kategóriában. 1998-ban szülőfalujáról írt munkáját nagydíjjal jutalmazta a budapesti Magyar Napló (A magyar társadalom önképe az ezredfordulón címmel meghirdetett pályázatán). A Népujság mellett létesült Impress Kiadó első köteteként adták ki 1992-ben Harangoznak Rossz Pistának című könyvét. További kötetei: Egek, harmatozzatok! (Válogatott novellák, 1995), Dégi Gyurka pontozója (Kisregény, 1998), Bot és fapénz (1999), A próféták elhallgattak (2002), A nevető gödör (2004), Jézus megcibálja Pricskili Dungónak a fülét (2006), Széles utcán jár a bánat (2007), Elindult a hagymalé (2009), Micsobur reinkarnációja (2010), Küküllőmadár (2011). Ír tévéjegyzetet, glosszát, tárcát, recenziót, karcolatot, novellát. Több száz oldalnyi krónika, riport, művelődési cikk és jegyzet jelent meg neve alatt a Népujságban és más erdélyi lapokban. 1990 óta tagja a Romániai Írók Szövetségének, 1999 óta pedig (ezredikként!) a Magyar Írószövetségnek. – Kezdjük a gyermekkorral, a szülőfölddel… Írásaiban gyakran tér vissza a dányáni és a Kis-Küküllő menti évekre, emlékekre... – A gyermekkor meghatározó az ember életében. Legerősebb emlékeim onnan érkeznek, ez a forrás, amelyből mindig meríthetek. Igaz, hogy a forrást mifelénk csorgónak mondják. Hát onnan csordulnak-cseppennek a meséim. Egyszer csak eszembe jut egy név, és a még elérhető személyeket vagy a temetői szellemeiket faggatom: ki volt az illető, miért kapta éppen azt a gúnynevet, amit sosem tudott lerázni magáról, kinek vétett, ha vétett, és mit nem vétett, ha nem vétett. Jaj, de ki nem vétett? Mi volt az erénye? Én magam is sok vétséget követtem el akármiféle életemben… Segítettem is, akin lehetett. A jóságot kevésbé tartja számon az utókor. – Ír verset is, prózát is… – A versről jót vagy Sékszpírt. Mindenki költő szeretne lenni. Félárván nőttem fel, apátlanul, és ez sérültségem fő forrása. Szüleim kétéves koromban váltak el. Asszonyok neveltek, ami nem baj. Érzékenyebbé tettek minden látható és láthatatlan dolog iránt. A család előbb gazdatisztet szeretett volna faragni belőlem, aztán belátták, hogy inkább valami "nadrágos" ember lehetnék, és nem fogtak be, mint társaimat a többi háztartásban, a nehéz fizikai munkára. Csúfoltak is emiatt gyerektársaim, mert "urasan" beszéltem. Az udvarházából kiakolbólított uraság könyvtárának egy része a mi félbemaradt házunk elkészítetlen szobájában kötött ki, arra anyámmal rendesen rájártunk, és mielőtt feljelentettek volna, egy piciny részét el is olvastuk… Aztán egy hajnalon ránk törtek, nagyapámat a szekér elé fogták, egymagában kellett vonszolnia az aranyozott bőrkötésű kötetekkel megpakolt szekeret a községházáig, ahonnan a szebbjét elvitette az akkor éppen grasszáló pisztolyos gazember (később kapusként pusztult el egy vegyigyárban, sav ölte ki a látását, van isten), a többit pedig, amint arról Sütő András is írt egy égbekiáltást: elégették – mint az osztályellenség mocskát. Verseimet csak az anyám ösmerte és szerette, halála után minden kézzel foghatót elvittek az üresen maradt lakásból, a Rád János készítette 1939- es "csícsős hegedűmet" is, füzetem a rossznál is rosszabb verseimmel valahol kallódik. Büszke lehetek rá, hogy Arany János és Petőfi Sándor, később Kányádi Sándor lehettek a "mestereim". A Toldiból egész énekeket tudok idézni, a János vitézt betéve tudtam valaha. Aki magyar pennás ember nem ismeri ezeket a remekműveket, vizet sem vihet irodalmunknak. Számomra a költészet az elsődleges, az a világmegismerő forma, amit magammal vinnék a galaktikán kívülre is. A próza is költészet, csak egy kicsit szabadabb, ezért néha nehezebb is. Korán beláttam, hogy nem lehetek költő, mert ahhoz a tehetség töményebb, sűrítettebb változata kelletik. Az ember ismerje meg és "lakja be" önnön korlátait. Nem könnyű "elkönyvelni", hogy nem sikerül, amit szeretnénk. Sokan bele is halnak, mások mindenáron túl akarnak lépni rajta, és fűzfapoétákként cégéreztetik magukat. Mióta irodalmi kört is vezetek, és ez nem ma kezdődött, hanem inasként a Nagy Pál és a Kicsi Antal vezette Aranka György irodalmi körben, utána Korondon, az Ambrus Lajos irányította Firtos körben, később a Hazanéző irodalmi találkozóin, 2005-től pedig a Súrlott Grádics irodalmi összejövetelein, számos élettel és sorssal szembesített az élet, többen mentek el úgy, hogy búcsút sem intettek a széles poétai mezőknek. Elsősorban a világ babrált ki velük, de valójában saját magukkal vívták a csatát, és a saját gégéjüket szorongatva maradtak alul. Alulírott is bűnös vagyok, mert néha, pohár ital mellett keresetlenül közöltem velük – hogy tehetségtelenek. Belátom: nagy baromság volt. Tehetségtelen ember nincsen. Csak kinek-kinek más-más vágányon kell tolatnia, míg a "siker" is megérkezik; volt már olyan, hogy egy fej saláta formájában, vagy egy tetvektől hemzsegő, eltévedt őzgidácska képében, amit az imádott nő hozott feléd az erdei tisztáson… – Élete fontos szakaszát képezik a Korondon töltött évek. Meséljen erről. – Korond jelentette számomra a visszatérést megszenvedett anyanyelvemhez. Az én kis falum, Dányán: többnyelvű, hogy finoman fejezzem ki magam. Ott bizony télidőben a macska dezserálódott a kerten, vagyis ráfagyott a kerítésre. Arany János és Petőfi mellett az én külön irodalmi szentem Tamási Áron volt. Még helyi kis színjátékot is írtam az ő modorában. (Tehetségről itt se essék szó.) Amikor 1973-ban kiderült, hogy Korondot választhatom pedagógiai működésem színhelyéül, onnan még Izsák József tanár úr sem tudott kibillenteni, pedig egyik szép tanítványa javára jó lélekkel cserélte volna el velem ezt a falut. Más kérdés, hogy egy üres zsebű csóró, még ha tanár is, mihez tud kezdeni a már akkor is dúsgazdag fazekasfaluban. Olyan kapitalizmust Marx sem ismer, ami akkor már ott virágzott! Hát én, balfék, kivittem a családomat is, nyomorogtunk eleget. Hat vagy hét albérletet is "meglaktunk". Kiderült: nem is rendes tanárként vagyok ott, hanem az igazgató ideiglenesen üres helyére libbentettek, mint egy pihepárnát. Feleségem tanítónőként egy kerek tanévig szintén a pálya szélén térdepelt. Egyik bajból a másikba tapsintottam, nem vagyok büszke magamra. Úgy utálom a diktatúrának azt a szakaszát, mint Ludas Matyi a pipefost. – Korond után Marosvásárhely következett, az erdélyi kultúra egyik fellegvára. Volt más lehetőség is? – Nem volt, mert nem lehetett, mert nem is kívántam. Mindig is Vásárhelyre vágytam vissza, ha megszámolom, életem kisdednyi első részét a falumban töltöttem, majd Vámosgálfalván és Dicsőszentmártonban, de közben mindvégig dányániként. Aztán Marosvásárhelyen a rettenet évei következtek: a Pedáról kétszer is kirúgattam magam, láttak-e már olyan hülyét, aki harmadszorra is ugyanoda felvételizik, megint bejut, előbb harmadiknak, aztán csak közepesnek, végül viszont: elsőnek – és el is végzi?! Akkor már megvolt a fiunk, Attila, és nem nagyon mertünk ugrándozni. Nem tudom, miért, de Vásárhelyre mindig hazavágytam. Sok Bölöni élt itt az idők során. Nekem ez a szerencsétlen város a szerencsém és a nyomorúságom egyben. Nem féltem soha tőle – amikor visszatértem kilencvenben, éppen sipircelt a gyengébb idegzetűek kisebb serege. Ma büszkén jönnek vissza nosztalgiázni kedves vendéglők exkluzív csöndességébe. Védett állatokként szeretik, ha az ünnepi szónoklat fölidézi azokat az időket, amikor "muszáj volt innen elpucolni" – csak mert éppen jól jött az eltakarodási lehetőség. (Idézet egy kötetből: "Az úribb társaság levegőt vett, ballonba ült és elspulnizott. Ímé, helló, megint vásárhelyiznek, miközben tudják magukról, hogy mekkora senkik és semmik.") Minden halott vásárhelyi nevében megsértődöm, ha mindenféle hazaugri menőmanók ugyabugyálják a mai vásárhelyi helyzetet, megmondóemberekként tanítanak semmire. Ezeknek a még mindig gyakor sznob vásárhelyiek körében kerül vevőjük, a libegő lelkűek mindég térdre hullanak a villogó szaremberek előtt. Sosem hallgattam a félelmeimre. Keveset élek. De azt intenzíven. Pedig az íróembert a félelmei is éltetik. A szorongásai és a rettegései. Nincsenek normális álmaim. Borzalmas az agyam éjszakai élete. Nem látok, nem hallok, nem érzékelek, csak valami homályos, csendben zajló, bicskás, csonka kaszás gyilkosságot, amely nem is olyan régen történt, hol is. Tudod, milyen egy csonka kasza? Mennyire vág el egy torkot például? Engem nem küldött senki sehová. Ha egy nem idevaló elküld valahová, azonnal kap tőlem egy kontraexpediálást. De ha ezt a kilencvenes, alkalom kínálta kitakarodott deckanépséget hallom, és egyre gyakrabban hallom, mert jövögetnek haza-haza, és elkezdik "visszavenni" a várost: gyászmisézni afölött, hogy ők milyen szerencsétlenek – akkor az égnél is magasabbra megy föl a pumpám. – Mit jelent(ett) egy megyei lapnál dolgozni a harmadik évezred fordulóján? – Megyei lap: megyei lap. Paperla-pap, mondaná Jókai, Mikszáth. Nekem csak bajt jelent, mert képtelen vagyok "belehelyezkedni" egy "megyei lap" lelki tünetegyüttesébe: micsodás megfeleltetési kényszereknek van kitéve a szétcincált, rendkívül heterogén közösség, mekkora nyomás nehezedik rá mindenféle, nálanál nehezebb "portfóliójú" intézmények és hintázmányok részéről – és mi lesz, ha egyszer ezek – egyöntetűleg vagy önegytetűen – úgy döntenek, hogy tovább már nem is leszünk?!... – Hogy lehet "összehozni" a napi zsurnalisztikát a szépirodalommal? – Nem lehet, és nem is kell. Amit zsurnalisztikának mondunk, az a cikkírás, nap mint nap. Ha valaki úgy tud a hétköznapok akár jelentéktelen eseményeiről is írni, hogy az, mondjuk, két évtized múltán is olvasható és élvezhető, már enyhén szólván irodalmat művel. Szépirodalom akkor lehet belőle, ha száz év után is beválogatják egy antológiába. Nekem annyi közöm volna mindehhez, hogy jól tudom: mikor valahonnan "tudósítok", például Fehéregyházáról, azt nem fogják szépirodalomként elkönyvelni sehol a kerek világon. Az: dokumentum, akkor is, ha nem mindenben követi a valóságot. Itt inkább a hitelesség a lényeges. Ha nem az a lány mondta el azt a Petőfi-verset, hanem egy másik, kit érdekel? De a Petőfi-vers és az eszmei üzenete: az legyen pontosan megjelölve. – Kikre büszke, akikkel találkozott élete folyamán, bár lehet, hogy már nincsenek is az élők sorában? Van-e személyes élménye vagy emléke, amit ezektől a szellemóriásoktól kapott, s féltve őrzött kincsként visz tovább? – Ó, hát hogyne. Gondolom, az Isten azért áldott meg valamiféle kínos fantáziával, hogy néha ragyogó lények is rám mosolyogjanak. Egyszer például Gandhi úr szinte rálépett a bal lábujjamra. Észrevette, bocsánatkérőn sétált tovább. Vannak ilyen kedves vízióim. De persze ismertem néhány hazai írót is, akikről már nem illik efféle lábtaposó anekdotákat mondani. Sütő András egyszer fél órán át káromolt, ízes nagypénteki delíriummal, a telefonban, míg nagy nehezen végül kiderült, hogy mégsem rólam van szó. És a végén azt mondta, hogy a kurvaistenit, te Domi, mért nem szóltál, hogy nem te vagy az. Milyen jó, ha az ember nem mindég az elején mondja be a tutit. Az írók unalmas emberek. Ami nekik fontos, az nekünk rettenetes. Ami nekünk fontos, arra ők rá se bagóznak. Magam sem tudom igazából: mikor vagyok olvasó és mikor író. Ez a legcsodálatosabb a dologban, a sok sületlenség mellett. Mert az, gondolom, senkinek sem diadalmenet, ha hajnali fél ötkor kipattan a szeme, mint a rugós bicska, és hiába szeretne visszaaludni, hiába próbálkozik a tévécsatornák valamelyikén vígan szökellő pornóval, hiába mondja el többször is az Úr imáját – nem és nem, nem és nem. Tessék föltápászkodni, halkan mosakodni-budizni, aztán a számítógéphez osonni. Ne tudja meg senki, hogy írni készülsz, te randa firkász. És akkor még! Vajon mi sül ki az egészből?!… Az írók szomorú emberek. Ha véletlenül egyiknek vagy a másiknak sikerül jó művet alkotnia, akkor kezdődik csak igazán a tragédiája. Az írók belehalnak abba, hogy nem egyebek. – Ha valamit másként "tehetne" leélt életéből, mi lenne az? – Nem lennék gyík egy napsütötte kövön. Szabó Lőrinc metaforája az örökkévalóság minden pillanatában érvényes – de például most én beszélek, és nem Szabó Lőrinc. Aki él és prózaíró, annak mindenféle helyzet ideális; szerencsétlenségemben én mindvégig leginkább adószedő lennék. (Egy pompás Mikszáth-elbeszélésben válaszolja a pedellus: – Semmi újság, kegyelmes uram. Szedik az adót mindenfelé. Ezzel szoktuk köszönteni egymást Nagy Pállal.) – Mi van a fiókban, mikorra várható új Bölöni-kötet? – Van és volna. De minek. Évente összeáll egy- egy kisprózai könyvecskének az anyaga. Kiadóm nincsen. A hülyekrízis beálltáig lapom részvénytársasági alapon adhatott némi jutalékot a tagoknak, azokból a szerény összegekből nyomattam ki gyenge munkáimat. Hát ennek is vége. Tértijegy az ablakon túlra című kötetem egy székelyudvarhelyi úrnál várja a rendes feltámadást. Meghalni percenként kész vagyok, de amúgy nem sietek. Kegyelmi állapot, ha sikerül valami kis akármit össze- ökörmölnöm, ha a rádióban kéthetente felolvashatok, ha… Ha, ha, ha. Há! Az írók szörnyetegek. Unalmas fantaszták. Minek kell interjút s mindenféle szamárcsikós semmiségeket közzétenni róluk? Hagyjátok békén őket! Kérdezett: Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely) 2013. november 30.Hadnagy Jolán: Új közművelődési létesítmény a Székelyföldön. A Tamási Áron AlkotóházrólTamási Áron szülőháza és az egykori elemi iskola mellett egy harmadik épület is őrzi nagy írónk emlékét Farkaslakán. Ez a ház az író húgáé, Ágnesé. Tamási Ábelét idézve – „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – elmondhatjuk, hogy mindannyian otthonkeresők vagyunk. Hiszen otthont keresünk a magunk számára, sokan a szavak számára, a kultúra számára; ahol otthon van, ott hon van, és ahova hazatérhetsz, ott haza épülhet. A ház, amely otthon lehet egy kis közösség számára, egy kis sziget, amely(b)en a nemzet legapróbb, legfontosabb láncszeme formálódik: a család. A ház emlékeket őriz, falaiba beivódik azoknak az embereknek a kisugárzása, akik hosszabb időt töltöttek benne. Ezeket az épületeket nem pénzért építették mesterek, hanem szeretettel a rokonság, az atyafiság, és amikor a háztetőre friss virágcsokor került, örömünnepet ültek az emberek. Az így épült és belakott háznak lelke volt és van. Farkaslakán ilyen az Ágnes néni háza. De hol is van ez a ház, mitől olyan nagy a lelke? Tamási így vall szülőfalujáról: „Van nekem egy falum. Némelykor, ha lelkemmel burkolom magam körül, úgy tetszik, mintha én építettem volna őt, mikor még Isten szándékában laktam. Máskor meg szülőmnek érzem, aki egy csillagos estén, szomorú-mókás mese után fogant engem.” Húgáról, Ágnes néniről azt írja Szülőföldem című könyvében Tamási: „Ágnessel csak az öröm gyarapodik, mert testvérem ő is, a középső húgom. Minden emlékemet csak jónak mondhatom, ami véle kapcsolatos. Sőt testileg és eszemben egyaránt fürgébb vagyok, ha csak a nevit is hallom. Mert a gyorsaságnak, észjárásban és mozdulatban mindig Ágnes volt a példaképem, amióta embereket ismerek.” Hazatérései alkalmával Tamási Áron nem a zsúfoltabb szülői háznál szállt meg, hanem többnyire Ágnes néninél, aki a „szilaj sógorral” mindig szeretettel fogadta őt; nem számított, hogy a „Szűzmáriás királyfi” kivel és mennyi időre érkezett a hajlékukba. „(…) Szűk volt a hely a szülői házban. Mindössze három szoba van itt: az egyikben Gáspár lakik a feleségével és két gyermekével. A másikban édesanyám, s nagyanyám a harmadikban. Miért nyomorítanám meg tehát akármelyiket is, amikor Ágnesnél kettőnket két szoba vár!” – írja Tamási, ugyancsak a Szülőföldemben. Az író harmadik felesége, Basilides Aliz Teréz így ír egyik levelében: „(…) Mindenki mondja, Édesapámék is, meg én is látom, hogy Áronnak milyen jót tett az otthonlét, ami elsősorban az Ágnes ángyom gondoskodásának érdeme.” Nos, a nagy „otthonkereső” ebbe a házba tért haza, itt talált otthonra, itt alkotott, itt pihent, itt gyűjtött a nappali és estéli beszélgetések alkalmával szógyöngyöket, amelyeket aztán szépen kifényesített, felfűzött és elénk tett igazgyöngyként. Ez a ház a múlt század 20-as éveiben épült. Tamási társaságában sok ismert személyiség is járt és alkotott ebben a házban, köztük: Illyés Gyula, Féja Géza, Németh László, Tímár Máté, Sütő András, Nagy Imre, Tompa László, Czine Mihály, Izsák József és még sokan mások. Ezt az ingatlant Ágnes néni halála után Tamási özvegye, negyedik felesége, Bokor Ágota segítségével, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) többségi tulajdonjoggal megvásárolta az örökösöktől. A házhoz tartozó csűrt már régen lebontották, a ház is az omladozás szélén állt, de a 2010-ben újraindult Farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesület egyik fontos célkitűzésének tekintette a megmentését. 2011-ben, az EMKE Országos Elnöksége átadományozta az ingatlan tulajdonjogát egyesületünknek, a Farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesületnek és a helyi polgármesteri hivatalnak, abban bízva, hogy a helyi közösség hatékonyabban tud tenni a mentés érdekében. A felújítás kezdetekor nem volt elegendő pénz, de Istenben bízva hozzáfogtunk. Az aládúcolt faház alapjait megerősítettük, az eredeti boronafalat, mennyezetet, ajtókat és ablakokat felújítottuk, az új tetőszerkezetre pedig a farkaslaki templom régi cserepeit raktuk fel. A fedésnél az egyesületi tagok is részt vettek, ahogyan régen is szokták: kalákában segítettek. Megható pillanatnak lehettünk szemtanúi, amikor már a virágcsokor is felkerült az újrafedett házra: egy galamb repült be a nyitott ajtón. Ő volt az első látogató. Ágnes néni felújított házát a múlt év őszén avattuk fel és szenteltük meg, a nagy írónk születésének 115. évfordulóján szervezett ünnepségen. Ezt a házat a jövőben mi is élettel szeretnénk megtölteni, a hajlékot elneveztük tehát Tamási Áron Alkotóháznak. A felújított ház mellé csűrt is álmodtunk, ez egy sikeres, ún. leader-pályázatnak köszönhetően hamarosan felépülhet, és helyet kaphat majd benne Váradi Péter Pál Székelyföld 1000 pillanata című állandó fényképkiállítása. Hiszen Tamási Áronunkat idézve: nekünk nem sírni kell, hanem megküzdeni a világgal. Hadnagy Jolán Művelődés (Kolozsvár), 2015. október 15.Idős korában sem szakadt el a katedrátólA pedagógusi munka mellett volt újságíró, néprajzi gyűjtő, művelődésszervező, kutatta az irodalmat, szakköröket irányított, versgyűjteményeket szerkesztett, tanulmányokat írt. A Csíkszeredában élő és idős korában is aktív Mirk László azonban mindenek előtt tanárnak érzi, tartja magát. Azt mondja, soha nem voltak pályaválasztási gondjai, már ötödikes korától tanár akart lenni, és erről az útról, ha az élet közben kitérőket is hozott, nem tért le. Családja Marosvásárhelyen élt, német származású édesapja Pilisvörösváron született, és 1940-ben érkezett Marosvásárhelyre, mint katona. „Ott ismerte meg édesanyámat, én 1944-ben születtem. Édesapám a háború után Vásárhelyre jött vissza, szüleim mindketten a könyvszakmában dolgoztak. Ott nevelkedtem fel, első osztálytól a Bolyai Farkas középiskolában tanultam, ahol rendkívül jó tanáraink voltak” – elevenítette fel. A diákoknak szervezett tudományos ülésszakokon dolgozatokkal szerepelt, hetedik osztályosként egy pályázatra megírta Marosvásárhely történetét. „Nagyon nagy előnyömre szolgált, hogy a református temetőkert mellett laktunk, és szinte naponta jártam oda, ismertem a régi emberek sírjait, tudtam, hol van Bolyai vagy Borsos Tamás eltemetve. A megjelent munkákból kiállítást szerveztek, és olyan névsor szerint állították össze az anyagot, hogy én Molter Károly neves prózaíró mellett szerepeltem” – emlékezett vissza diákkora egyik meghatározó eseményére. A marosvásárhelyi pedagógiai főiskolára került, ahol párhuzamosan tanultak román és magyar irodalmat, és ahol olyan tanárok oktattak, mint Oláh Tibor, Izsák József, Kicsi Antal, Vámszer Márta, Szabó Zoltán. Az egyetem után, mint magyar-román szakos tanár, vidékre készült, mint mondta, nagyon szerette ott. Az akkori Szentegyházasfalut választotta. „Ott, akkor éreztem, hogy nagyon jó pályát választottam. 1967-ben megismerkedtem az akkor 11 osztályt végzett Bodó Leventével, a későbbi festővel és szobrásszal, akinek Máramarosban készült képeiből első kiállítását szerveztem meg” – emlékezett. Ott kezdett el diákjaival és egy magnóval gyűjteni, főként népmeséket, szokásokat. Három év után először a KISZ hívta, de Albert Antal, a leendő megyei lap főszerkesztője is megkereste, hogy nem menne-e el újságírónak, mivel már korábban is közölt a lapokban. „Engem a KISZ-nél a művelődési osztály élére akartak kinevezni. Gondoltam, hátha tudok valamit tenni – visszamondtam az újságot, de ugyanabba az épületbe kerültem, ahol a szerkesztőség volt. Megalakítottam az irodalmi kört, elindítottuk a Fiatalok fiataloknak című rendezvényt – amelynek keretében előadásokat tartottak: Gál Árpád dzsessztörténeti sorozatot indított, meghívott képzőművészek meséltek a képeikről, voltak erkölcsi, orvosi témák, röviden, tömören. Kiadtunk egy kis könyvet Sprencz Ferivel – betűjátékok, logikai fejtörők, társas szórakoztató- és sportjátékok voltak benne. Ahol csak lehetett, ifjúsági klubokat igyekeztünk létrehozni. De eltelt két-három év, és az ifjúsági munka visszasüllyedt oda, ahol korábban volt, vasgyűjtés, hazafias munka, hazugság, felnagyítás, és elpárolgott a társaság” – elevenítette fel. Mirk Lászlót az Ifjúmunkáshoz hívták, a magyar nyelvű ifjúsági hetilapnál négy székelyföldi megyének lett a tudósítója, és időnként Moldvába is elment. Az újságírói munkával párhuzamosan esti osztályokban tanított, 1991-ben pedig teljesen visszatért a katedrához. „A Márton Áron Gimnáziumban bekapcsolódtam a tanulók tudományos ülésszakába, és a néprajzi gyűjtést is elkezdtük. Szerencsém volt, hogy első perctől voltak moldvai diákjaim, volt egy lábnyiki fiú, aki ráolvasó imákat hozott nekem. Négy év után az akkor kinevezett Szakács Lajos igazgató rávett arra, hogy jöjjek a Segítő Mária Gimnáziumba. 1995-ben, amikor teljesen önállósult az iskola, én voltam az első »leigazolt játékos«. Mi ketten szerveztünk, válogattuk a tantestületet, és huszonöt év után bátran kijelenthetjük, hogy a megye harmadik-negyedik iskolája lett. Ezért nagyon sokat dolgoztuk az igazgatóval és a tantestülettel” – emlékezett. A Segítő Mária Római Katolikus Gimnáziumban megalakították a Domokos Pál Péter néprajzi és névtani szakkört. „Beoltottam a diákokat a néprajz szeretetével, ragadványneveket, helyneveket gyűjtöttünk. Volt filológia osztályom, ahol hetente egy óra választott tantárgyként néprajzot, névtant tanítottam, ezenkívül magyarórákon is foglalkoztunk ezzel. Elindítottam a tanulók tudományos ülésszakát, minden fél évben kértem két gyűjtést – archaikus imákat, szokásokat, a születéssel, házassággal, halállal kapcsolatos dolgokat, halotti búcsúverseket gyűjtöttek, a gyerekek nagyon élvezték. Budapesten a Néprajzi Múzeum minden évben megszervezte az önkéntes gyűjtők pályázatát, erre 15–20 dolgozatot küldtünk, és mindig nyertünk. Magyarországon a Honismereti Diákakadémián mindig 4–5 diákkal vettem részt, a Honismeret című lapban lehozták a munkáikat. Annyi elégtétel jutott a diákoknak, hogy rajongtak ezért a munkáért” – sorolta. Mirk Lászlónak egy nyelvi szórakoztató játékokról készült gyűjteménye is megjelent kötetben a Dacia Kiadónál, a nyelvi-, betű-, sportjátékokról húsz éven át közölt a Hargita Kalendáriumban. A 2001-ben megjelent Az ember ott a legfájóbb magyar című antológiájába a csángó népköltészet ritka darabjai mellett csángómagyar költők munkáiból, illetve erdélyi és anyaországi költők csángó témájú verseiből válogatott. Bár néhány éve visszavonult a katedrától, ősszel visszahívták, és jelenleg a Nagy István Művészeti Középiskolában tanít. Közben néprajzi gyűjtések feldolgozását is végzi, újabb tanulmányok, kiadványok megjelenését készíti elő. Mirk László úgy látja, az irodalomoktatás során és a néprajzi, névtani foglalkozásokkal többet tudott nyújtani a diákoknak, mint ha csak egyszerűen a tananyagot sulykolta volna beléjük. „Jobban kiláttak a világra, több mindent megértenek, jobban tájékozódnak az életben, és jó érzés velük találkozni, jó emlékeket őriznek az együtt töltött időszakról. Csakis így érdemes ezt csinálni. Számomra öröm, hogy ezt megtehettem, mert sikerült őket gazdagítanom tananyagon kívül olyan ismeretekkel, amelyeket fel tudnak használni a mindennapokban, és ez jó fogódzó számukra, ha tovább kívánnak lépni” – vallja az idős korában is aktív pedagógus. Kovács Attila Székelyhon.ro 2017. október 14.Autonómiavita könny és romantika nélkülBeszélgetés Izsák Balázzsal, a Székely Nemzeti Tanács elnökével Magyar-e a székely? Magyar–román kérdés-e Székelyföld önrendelkezésének ügye? Izsák Balázzsal, a Székely Nemzeti Tanács elnökével együtt- és különállásról, térképrajzolásról, egymást kiegészítő párhuzamos próbálkozásokról – és a küszöbön álló SZNT-tisztújításról is beszélgettünk. Milyen választást kíván az SZNT-nek? – Meggyőződésem szerint bármilyen választásnak az alapelvek szilárdságát kell megőriznie. Egy mozgalmat csak olyan törvényre lehet építeni, amelyben mindenki megbízhat, az SZNT autonómiastatútuma pedig ilyen. Ez biztosíthat tiszta és világos jövőképet. Megalakulásától kezdve független közképviselet a Székely Nemzeti Tanács, semmilyen közhatalomtól, párttól, politikai karrierreményeket tápláló személyektől nem függött. Hiszem és remélem, hogy a jövőben sem kerül semmilyen közhatalom befolyása alá. – A székely önrendelkezés megfogalmazása centenáriumának előestéjén, a megalakulás célkitűzéseinek tükrében hová helyezi ma a Székely Nemzeti Tanácsot? – Az SZNT-hez viszonyított pillanatnyi „távolságtól” függően különbözőképpen közelítenek hozzánk a politikai szervezetek, miközben – a mi felfogásunk szerint – soha nem tértünk el a kitűzött céltól. Észlelnünk kellett azonban, hogy az SZNT dokumentumait sokan nem olvassák el, ezért aztán egészen egyszerű megállapításokon lépnek túl. Például azon, hogy a Székely Nemzeti Tanács célja Székelyföld autonómiája és a székely nép magyar nemzeti önazonosságának védelme. Statútumunk első pontja leszögezi: történelmi önazonossága kifejezéseként Székelyföld közössége magyar nemzeti önazonossága védelmében önkormányzati közösséggé alakul. – És már benne is vagyunk napjaink közbeszédének egyik hangyabolyában: magyar-e a székely? – Az említett passzus megfogalmazása előtt a történelmi hagyományból kiindulva – miszerint a székelység a magyar nemzet része – mértük fel Székelyföld falvainak népességét nemzeti önazonosság szempontjából. A székelység századokon át a magyarság, Magyarország határainak védelmezője volt, az autonóm Székelyföld földrajzi határai pedig egybeesnek azokkal a nyelvi határokkal, ameddig a magyar nyelv- és kultúrahasználat terjed. Akik ezt ma másképp gondolják, gyakran fogalmazzák meg azt a vádat, miszerint az SZNT vezetői eltávolodtak a kezdetben megfogalmazott céltól. Holott ezzel azt bizonyítják, hogy épp a célt nem ismerik, amelyet 2004. január 17-én Sepsiszentgyörgyön egyhangúlag szavaztunk meg. – Mi táplálja a fel-fellángoló disputa alatti tüzet: provokáció vagy létező kettősség? – A történelmi valóságból kiindulva van alapja a székely különállásnak. A székely jogrend egyes elemei részei a magyar alkotmánytörténetnek, sőt, a székelység az egyetlen közösség, amely saját jogrendjével megjelenik a magyar jogtörténetben. Történelmi gyökerekkel rendelkező különállásról beszélhetünk, amely magyarázható a katonai múlttal, az azzal járó adókedvezményekkel, bár a 16. századtól erőteljesen csorbult ez a jog. Orbán Balázs megállapításával élve, míg Csíkszék és Háromszék a külső országhatárokat védte, Marosszéknek a belső önkény ellen kellett megvédenie a székelység belső szabadságjogait. Elsősorban e történelmi hagyományok miatt nem helytálló hát a székelységet a magyar nemzet egyéb népcsoportjaival egyazon síkon emlegetni, ugyanakkor ez teszi a székelységet ragaszkodóvá a magyar nemzeti öntudathoz. Tamási Áron szerint azzal, hogy valaki székelynek vallja magát, nem elvesz, hanem hozzáad a magyar nemzethez való tartozáshoz. Irodalomtörténész édesapám, Izsák József egyik fiatalkori tanulmányában a székely-magyar „ellentét” taglalásából arra a következtetésre jutott: bár igazuk van azoknak, akik szerint nincs külön székely és külön magyar, együtt kezelve őket létezik különállás. – A felsorakoztatott érvek még élesebbé teszik a kérdést: mi indukálja az identitásbeli különbségeket kihangsúlyozó nézeteket? – Ha nagyvonalúan el is fogadjuk mindkét álláspont igazát, érdemes felidézni a kérdésfelvetés egyik fontos időpontját. Nicolae Ceaușescu az 1976-os népszámlálás alkalmával tüntette fel a magyar mellett választható opcióként a székely identitást. A lépés megosztó célzata egyértelmű volt, a székelyek azonban kiváló ösztönnel szúrták ki a veszélyt, elenyésző volt a magukat székelynek vallók száma. A román érdek azonban változatlan: a székelyeket elsősorban nem a magyarságtól kell leválasztani, hanem Magyarországtól. A nemzetközi jog alanyaként ugyanis Magyarország egyenrangú tagja Romániának, a félig titkolt román politika számára pedig nemkívánatos, hogy egy vele egyenrangú jogalany a székelyek védelmezőjeként jelenjen meg a porondon. – Hogyan igyekszik kezelni az SZNT ezt a helyzetet? – Az igazság kimondásával és tudatosításával. A közösségen belül el kell fogadni a magyarságon belüli székely identitás hagyományait, ugyanakkor nevén kell nevezni a fenyegető veszélyt. A közösségi tudat és identitás legjobb hordozója a szellemi kultúra, a székelyek legjobbjai is ebben a térben mozogtak és nyilvánultak meg. A székely önrendelkezési törekvések megfogalmazásának századik évfordulójára készülődve érdemes felidézni, hogy elődeink is az akkori legkorszerűbb eszmékre, a népek önrendelkezésének Woodrow Wilson-i elveire hivatkoztak. Nem tudva persze, hogy azokat nem a magyarok problémáira találták ki. Ellenkező esetben ugyanis egyszerűen nem történhetett volna meg, ami az első világháborút követően történt. Ha akkoriban Erdélyben is népszavazást tartanak, ma nemcsak Sopront titulálhatnánk a hűség városának. – Hogyan tekint az SZNT elnöke a szervezet magyar politikai világba való beágyazásának tízéves történetére? – A teljes történet jóval hosszabbra nyúlik vissza az SZNT történetének kezdeteinél. A kilencvenes évek első felében az RMDSZ-en belül is létezett egy autonomista tábor, a Csapó József-féle autonómiastatútumot – amelyet mi munkadokumentumként fogadtunk el – 1995-ben az RMDSZ székelyföldi területei szervezetei is megszavazták. Közvetlenül az SZNT 2003-as megalakulása után a bennünket célzó kritika egyik súlypontos eleme az volt, hogy az emberek nem is tudnak rólunk, hogy nincs sajtónk, nincsenek szövetségeseink. Ma Székelyföld valamennyi olyan térképen szerepel, amelyre az autonómiával rendelkező vagy arra aspiráló régiókat rajzolják fel. Az erdélyi közélet magyar pártjai számára megkerülhetetlen az SZNT, meggyőződésem, hogy nélkülünk az RMDSZ sem fogadott volna el Székelyföld autonómiájára vonatkozó statútumot. Markó Béla még úgy fogalmazott, hogy számára egy a zászló, a magyar, ma már a szövetség székelyföldi szervezetei is kiállnak a székely szimbólumok mellett. – Sokak szerint az idők forrták ki ezeket a pozitív változásokat... – Az idők kétségtelenül változtak, de ezek egyik legfontosabb gerjesztői mi voltunk, az emberi akarat. Amikor annak idején a horvátok egyértelműsítették a Jugoszláviából való kiválási szándékukat, a nyugati világ országai – köztük az Egyesült Államok – rendkívül kemény és rendreutasító üzenetet küldött, miszerint soha nem fogják elismerni a független Horvátországot. Mégis a horvátok akaratán és döntésén fordult meg saját történelmük. A realizmusra felszólítók ma arra kapacitálnak, hogy a mások akaratát tekintsük a jövő megalapozásának. Ez számunkra elfogadhatatlan. Bennünk kell élnie mindannak, ami meghatározza a holnapunkat, nem fogadhatjuk el, hogy mások szabályozzák a bennünk működő mát. – Az érvényre juttató cselekvések módozatai nem vonatkoztathatók el azonban a mai külső keretektől és szándékoktól. A külső szemlélődő számára az SZNT európai polgári kezdeményezése, illetve az RMDSZ Minority SafePackje egymástól függetlenül vergődik az uniós jogrendszer útvesztőjében. Sokak kérdése: miért nem együtt? – Mi, akik 2013-ban kidolgoztuk a kezdeményezés koncepcióját, illetve az RMDSZ programalkotói egybehangzóan nyilatkoztuk, hogy a két tervezet kiegészíti egymást. Az SZNT európai polgári kezdeményezése egy bizonyos területre, jogszabályra hivatkozik, amely a kohéziós politika keretében azokat a régiókat próbálja előnyhöz juttatni, amelyeket többségükben valamelyik nemzeti közösség polgárai lakják. A Minority SafePack a maga területén ugyancsak fontos általános kisebbségvédelmi elgondolás, az Európai Bizottsággal történt peren kívüli megegyezést pedig precedensként kívánjuk felhasználni a polgári kezdeményezés ügyében. A Minority SafePack elutasítása, majd elfogadása – miután a bíróság elégtelennek találta az Európai Bizottságnak a kezdeményezés elutasítására vonatkozó indoklását – abban is precedenst jelent, hogy a kezdeményezést részben bejegyezték. Korábban ilyenre nem volt példa. Mi is felajánlottuk a peren kívüli megállapodás lehetőségét, és javaslatunk arra is kitér, hogy foglaljuk bele közösen a hiányzó, illetve kifogásolt részeket. – Céljaik elérésében milyen támogatásra számítanak, számíthatnak az anyaország részéről? – Létező és megnyugtató a támogatás, főleg most, amikor olyan vélemények is napvilágot látnak, miszerint le kellene számolni a „skanzenpolitikával”, a székelyföldi magyarok pedig nem várhatják el a románoktól, hogy bármit is maguktól adjanak nekik. Ez az álláspont megfeledkezik arról, hogy mi valamennyien román állampolgárok vagyunk, és mint ilyen, nem a románoktól, hanem a román kormánytól várunk el valamit. A román nyelv alapos megtanulására vonatkozó vállveregető biztatások sem ritkák, miközben nyilvánvalóan nem ismerik a különböző politikai vagy közéleti formációknak a megfelelő románnyelv-oktatás érdekében tett erőfeszítéseit. Ma már ugyanis egyértelműek az érdekek, amelyek azt célozták, hogy a magyar gyerekek ne tanuljanak meg jól románul. A kolozsvári jogi egyetem első száz diákja között például nem találunk magyart, mert az nagyon jó románnyelv-tudást feltételez. Így aztán a marosvásárhelyi bíróság bírói karának 90 százaléka ma román nemzetiségű. Az autonómia kérdése nem román–magyar kérdés. Ez a „vita” alapvetően Székelyföld polgárai és a román kormány között zajlik. A jog oldaláról közelítve, könny és romantika nélkül. IZSÁK BALÁZS Mérnök, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke, Izsák József irodalomtörténész fia, Sepsiszentgyörgyön született 1952-ben. 1971-ben érettségizett a marosvásárhelyi Bolyai Líceumban, felsőfokú tanulmányait a Bukaresti Politechnikai Intézet energetikai karán végezte, 1976-ban diplomázott. 1997-ben rövid ideig az RMDSZ Maros megyei szervezetének ideiglenes elnöke volt, majd az RMDSZ Nemzetépítő Platformjának elnöke. 2002. december 2-án a Reform Tömörülés nevű RMDSZ-platform kolozsvári rendkívüli kongresszusán a marosvásárhelyi küldöttek nevében kijelentette: az elmulasztott belső választások miatt illegitimnek tartott szatmárnémeti RMDSZ-kongresszuson nincs mit keresnie a Reform Tömörülésnek. 2003 szeptemberében az SZNT kezdeményező testülete tagjává, majd alelnökévé választotta. A 2003. december 13-án megalakult Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) jegyzője lett. 2008 óta az SZNT elnöke. Díjak, kitüntetések: Bethlen Gábor-díj (2013). Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) lapozás: 1-21
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
